Egy újabb megrendítő vallomást olvashattok oldalunkon, ahol egy olyan személy írja le kendőzetlenül tapasztalatait a könyvkiadás világból, aki sok megpróbáltatáson ment kersztül és talán el is vesztette már a hitét abban, hogy valaha hires író lesz. Sértések, akadályok, megaláztatások és ezeknek következményei. A We Are the stories mindenkit arra buzdít, hogy soha ne adjátok fel az álmaitokat, harcoljatok értük, még akkor is, ha úgy érzitek nincs remény.
Egy történetet szeretnék elmesélni, mely sajnos mással éppen úgy előfordulhat, mint bárkivel a hétköznapokból. 2011-ben kezdtem saját költségemen szerzői könyvkiadással foglalkozni. Mint történelem tanár végeztem az ELTE-BTK és bár tanítási, szakmai gyakorlatomat is elvégeztem úgy határoztam nehéz, keserédes érzésekkel, hogy nem folytatom tanári pályámat.
Elsősorban saját verseimet, novelláimat, regényeimet, kezdő, kísérleti jellegű színdarabjaimat igyekeztem saját magam szerkeszteni, javítgatni, korrektúrázni, és nagyon szerettem volna olyan kreatív, alkotói műhelyfolyamatokban részt venni, melyek bekapcsolódhatnak a kortárs kultúra vérkeringésébe.
Több sikertelen kísérletem is volt a kortárs magyar irodalom ismert, közismert íróival, szerzőivel. Egyesek őszintén gratuláltak, míg mások válaszra, segítségre sem méltattak. Nagyon elkeseredtem, mert engem úgy nevetlek szüleim, hogy saját magam oldjam meg fennálló problémáimat; ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem szabadna, ha gyávaság, vagy szégyennek minősülne, ha az ember segítséget kér – mégis sajnos
a mostani emberek nyíltan arrogáns, flegma, obszcén, abszurd hozzáállása, és attitüdje miatt sokkal befelébbfordulóbb, visszahúzodóbb lettem.
Létezik egy könyves portál oldal- ahová az ember igyenes regisztrációt követően felrakja saját könyveim elvileg hozzáértő, szakmai commenteket, és építő jellegű kritikákat olvashat saját könyveivel kapcsolatosan.
Egy-két éven belül annyira hihetetlenül megsértettek, megsebeztek, nyílvánosan megaláztak ezek a merőben inkviziciós, diszkriminatív, boszorkányüldözéses hozzászólások, hogy óhatatlanul is mélyen összetörték lelkemben azt a fajta bizalmi hozzállást, ami egyáltalán lehetővé tette volna azt, hogy érdemi, tartós kapcsolatokat, irodalmi dolgokat alakíthassak ki néhány szintén szerző-olvasó kortársammal.
Az egy dolog, ha valakit kritizálnak! De kérem szépen! Senkinek sem volna joga hozzá, hogy könyörtelen, gyilkos, diszkriminatív, vulgáris, ócsárkodó beszédekkel arra buzdítsa a többi könyvbarát felhasználót, hogy az adott illető könyvét semmilyen szín alatt ne vásárolják meg!
Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben home office üzemmódban próbálok főként otthonról dolgozhatni, és rendkívül elkeserít, meggyötör, felőröl a változhatatlan helyzet, hogy alig-alig lehet keresni. Továbbá az a tény, hogy a jelenlegi munkaerőpiacon is főként a bizalmi, érdemi, protekciós kapcsolatokkal rendelkezők nyerik el egy-egy álomállást, vagy megfelelő, fizetőképes pozíciót.
Volt munkhelyemen is, amennyiben csak valamelyik kollegám megtudta, hogy pszichológus, pszichiáter segítségét kértem, mert (édesapám 2017-ben váratlanul elhunyt infarktus következtében) az embert ténylegesen szintén diszkriminatív módon úgy kezdték emlegetni, kezelni akár egy szellemileg visszamaradt nyomorékot!
Sajnos rengeteg kérdésem lenne saját életemmel kapcsolatosan, hogy vajon mi lenne a ténylegesen jó megoldás? Továbbra is elszánt, rendíthetetlen meggyőződéssel folytassam az írást, mint önálló hivatást bízván, reménykedvén abban, hogy egyszer talán én is pénzt kereshetek ezzel, vagy inkább koncentráljak további életemre, melyből még mindig hiányzik a biztos állás, és karrier?!