Véletlen szerelem

Rita egy rossz kapcsolatban élt, amiből nem tudott kiszállni, bármennyire is szeretett volna. Aztán egy szép napon az életébe sodorta a véletlen azt a valakit, akivel minden megváltozott…

Ez a sztori több éve történt velem, de még mindig olyan mintha tegnap lett volna, hisz az egész életemet megváltoztatta. Pontosan öt éve, hogy megtaláltam életem szerelmét.
Öt éve annak, hogy egy meglehetősen marcangoló kapcsolatból kiléptem. Mikor az ember benne van egy kapcsolatban vak, mert vakon hisz abban, hogy viszont szeretik, elhiszi azt, ahogy a másik bánik vele az teljesen normális, vagy egyszerűen csak reménykedik, hogy majd idővel minden megváltozik. Elhisszük ezeket, de tudat alatt tudjuk, hogy senkit nem változtathatunk meg. Nos, ebbe a csapdába én is beleestem.

Nem az első barátom volt, de az első komolyabbnak mondható párkapcsolatom.
Két évig voltunk együtt, de az a két év csupa keserűség és fájdalom volt.

Elhitette velem, hogy semmire nem vagyok jó, elhitette, hogy mások sokkal szebbek és jobbak, mint én, na és ahogy beszélt velem? Mintha egy kutya lettem volna. Gondolom, ahogy ezt olvassátok sokatok megkérdezi magában, hogy na de akkor miért is voltál vele?!

Egyszerű a válasz: ahogy körbe nézek a mai férfiakon (tisztelet a kivételnek) ritka az, akiben meg lehet bízni, aki nem csal meg és elfogad olyannak amilyen vagy.

Hogy mi is történt?
Gimnázium után egyetemre mentem. Egyáltalán nem állt szándékomban bepasizni, hisz hiába, hogy nem voltam boldog, ennek ellenére hűséges voltam.
Az egyetem szervezett gólyáknak tábort, és az igazat megvallva én sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán elmenjek-e, de anyukám tanácsát megfogadva (aki azt mondta, hogy sokkal könnyebb lesz beilleszkedni meg elkezdeni az egyetemet, ha elmegyek, hisz akkor már megismerem a többieket), így elmentem.

A találkozó Budapesten volt, ahonnan a vonat indult. Én már ott voltam, de rajtam kívül senki, azonban pár perccel később egy nagyon magas, sötétbarna szemű és hajú fiú odalépett hozzám.

–Te is a táborba jössz? -kérdezte, mire csak egyet bólintottam a fejemmel. Miközben beszélgettünk, nem egyszer megdobbant a szívem mikor rám nézett. Furcsa érzés töltött el, de próbáltam elhessegetni, hisz nekem barátom volt.

A táborban ment természetesen az iszogatás és bulizgatás, ahogyan azt a mai fiatalok szokták tenni. Ez a fú, – tudjátok a vonatos – többször is kereste a társaságom.
Többször elhívott, hogy beszélgessünk. Nem tudtam, hogy valójában mit is szeretne tőlem, de belementem. Késő este volt, amikor a többiek táncoltak, buliztak, de mi félre vonultunk és beszélgettünk. Elmondta nekem, hogy még sose látott ilyen szép lányt, mint amilyen én vagyok és hogy mikor először meglátott olyan érzés volt benne, hogy “én meg akarom ismerni ezt a lányt”. Jól esett, amiket mondott, de nem akartam először naiv kislányként mindent elhinni, hisz nem tudhattam, hogy ezzel mit szeretne nálam elérni.

Ültünk egymás mellett. Csend volt, mikor egyszer csak átkarolt. Hagytam. Majd ránéztem, ő meg rám, egyre csak közelebb hajolt hozzám. Mikor már csak pár centire volt egymástól az arcunk, én elhúztam magam, pedig akartam. Tagadhatatlanul is akartam, de mégiscsak bennem volt, hogy nekem van valakim.

Újra bepróbálkozott és akkor én már engedtem. Az ajka az én számhoz ért, és a szívem vadul dobogott. Habár a csókon kívül semmi nem történt, de mikor realizáltam magamban a dolgokat, hogy mi is történt, akkor eszméletlen lelkifurdalás öntött el. Igazából valahol tudtam, hogy ez az egész meg sem történt volna, ha normális kapcsolatban lennék és boldog lennék benne.

A tábor utáni héten találkozni akartam a barátommal, hogy véget vessek ennek az egésznek kettőnk között. Azt éreztem, hogy akármi lesz az új fiúval, akár komolyabbra fordul a dolog, akár nem, én nem akarok ebben a kapcsolatban élni. Találkoztunk is az akkori barátommal és szakítottam vele. Nehéz volt két év után, fájt is, de nem bánom. Hogy miért nem?

Mert azóta boldog párkapcsolatban élek azzal a fiúval, akit a táborban ismertem meg.
Két éve már össze is költöztünk, és úgy érzem megtaláltam az igazit.

Ebből az egészből megtanultam azt, hogy soha, de soha nem szabad olyannal együtt lenni, aki lehúz, és sokkal több rosszat ad, mint jót. Egy jó kapcsolat az, ahol megbecsülve, szeretve és támogatva érzed magad. Ha ennek a fordítottja igaz, akkor azt mihamarabb el kell engedni, hisz az élet úgyis előbb vagy utóbb meghozza azt a személyt, akit megérdemelsz. Nekem meghozta, öt éve.

Rita (24)