Edit évekig csak sodródott az árral és olyan munkákat vállalt, amiben nem igazán érezte kiteljesedve magát. Közben egyik országból a másikba is költözött, ahol rendszerint újra és újra be kellett illeszkednie. Egy szép napon viszont megelégelt mindent és úgy döntött, hogy időt ad magának, hogy végre rájöjjön ki is ő és mit szeretne valójában. Aztán hirtelen betört a pandémia és a vele járó korlátozások, ami sok mindenben keresztbe húzta a számításait, de nem adta fel, kitartó volt és a „kapott” időt gyakorlásra használta.
A We Are the storiesban ismerjétek meg Edit őszinte vallomását, aki most már kiteljesedve azt csinálja, amit mindig is szeretett volna.
Elkövettem azt a csúnya hibát, hogy hagytam magam sodródni. A suli elvégzése után olyan munkát/munkákat vállaltam hosszú évekig, ami épp elém jött és ami anyagi függetlenséget adott, mondván ez adja a szabadságomat, miközben nem vettem észre, hogy pont, hogy nem vagyok szabad és nem azt teszem, amit igazán szeretnék. Ez alatt az évek alatt legbelül azt éreztem, hogy vágyom valamire, de nem tudom megfogalmazni.
Az élet irgalmatlanul diktálta a tempót: egyik országból a másikba költöztem, férjhez mentem, beilleszkedni, újra dolgozni… Kerestem a helyemet.
Három évvel ezelőtt adtam időt magamnak és külföldön töltöttem néhány hónapot: dolgoztam, de ez már teljesen egy lenyugodott állapot volt. A pörgős hétköznapokból egyik napról a másikra, egy csendéletbe csöppentem, rengeteg szabadidővel. Ez az az állapot volt, amikor sehova nem kellet sietni. Volt időm gondolkodni.
Arra is rájöttem, hogy rossz szemszögből közelítettem meg a saját utamat: azért nem tudott előre haladni a fejlődésem, mert túl sokat foglalkoztam azzal mim nincs.
De ott, Európa egyik legnagyobb városában, amikor a lehető legnagyobb csend vett körül elkezdtem összeszámolni mik azok a képességek, mik azok az értékek, amiket kaptam és fel lehetne használni.
Ezután elkezdtem azon gondolkodni, mi az, ami annyira lenyűgöz, hogy akkor is csinálnám, ha soha senki nem fizetne érte.
Ebben a pillanatban bevillantak az esküvői frizurák és éreztem, hogy ez sokkal mélyebbről jön, mint pusztán egy átsuhanó röpke gondolat. Vele együtt jött a lendület. Több száz frizurakészítő videót néztem, beszereztem a kellékeket, képzéseken vettem részt, és éjszakába nyúlóan gyakoroltam, megunhatatlanul. Időközben hazaköltöztem, alig kezdtem el dolgozni a vírus helyzet megfosztott a munkámtól: egyszerre voltam szomorú és lelkes. Érzelmileg megviselt a tehetetlenség, de a kapott időt gyakorlásra használtam.
Tudtam, hogy amit teszek annak ma öröme van, később jó eredménye.
Amikor úgy láttam, hogy ez egész jól megy, fotózásokhoz csatlakoztam, barátnőimet kértem meg, hogy hadd gyakorolhassak rajtuk. A vírus helyzet kellős közepén találkoztam Budapest egyik legtehetségesebb Frizurakészítő csapatával és ma már velük dolgozom.
Hatalmas öröm menyasszonyokkal találkozni, megismerni őket és együtt kitalálni milyen frizurát szeretnének életük egyik legszebb napjára. A szakma alázatra nevel, osztatlan figyelmet szentelek a vendégemnek, és miközben nekik örömet szerzek én fel töltődőm.
Minden egyes lépésnél azt érzem: Erre vágytam! Erre hivattam!
(Edit)