Ha látunk egy szomorú, befelé forduló fiatalt, annak biztos, hogy nyomós oka van és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Szakemberhez érdemes vinni, foglalkozni és beszélgetni kell a gyermekkel, de a legtöbb, amit adhatunk, ha meghallgatjuk, figyelünk rá és mellette vagyunk. Gyerekként egy szülői válás, vagy attól még rosszabb, – ha szülőt is veszítünk el, felfoghatatlan tragédiát jelenthet, aminek súlyát akár évekig is cipelhetjük. Történetünkben Zsolt mindkét oldalt megtapasztalta, amit most saját történetében mesél el nekünk.
11 éves gondtalan életet élő kisfiú voltam, amíg nem történt velem egy olyan dolog, ami megpecsételte az életem. Sajnos a szüleim elég hamar elváltak, aminek a pontos okát mostanáig sem tudom. Édesapám Kaposváron lakott, de anyukám már amikor én 2 éves voltam, a bátyám pedig 5, felköltözött velünk Pestre. Hétköznap Pesten anyukámmal és az ő akkoriban új (most már 20 éve) társával éltünk a tesómmal, és hétvégente látogattuk meg apukánkat.
Szerettünk ott lenni, mert egy nagy családi házban élt két szép farkaskutyával. Mindig együtt fociztunk, játszottunk, rengeteg mindenre megtanított minket és fiúként ki más is lett volna a példaképünk, ha nem az édesapánk?
Később apukámnak is lett egy új barátnője, aki aztán a felesége is lett, nem sokkal az esküvő után pedig közös gyerekük is született. Érdekes, mert ez az egész nem viselt meg és szerintem azért sem, mert annyira kicsi voltam még, amikor a szüleim elváltak. Abban nőttem fel, hogy van egy anyukám, egy nevelőapukám, egy igazi apukám és egy félig nevelőanyukám. Fura dolog, nem?
11 voltam, amikor a sulis haverokkal iskola után bandáztunk, majd egyszer csak csöngött a telefonom, anyukám hívott. Ez a beszélgetés máig az emlékezetemben él.:
–Mikor jössz haza? -kérdezte az anyukám.
–Mindjárt indulok. Miért? -kérdeztem vissza.
–Valamit szeretnék mondani... -mondta remegő hangon. Aztán letettük.
Annyira vártam, hogy haza érjek, mert azt gondoltam, hogy biztos valami meglepetést kapok vagy megyünk hétvégén valami jó helyre. Siettem haza ahogy csak tudtam, de amikor benyitottam az ajtón, eltűnt a mosoly a számról. Édesanyám és a testvérem egymás karjába borulva zokogtak.
–Mi történt? -kérdeztem aggódva.
Anya alig tudott megszólalni, de nagy nehezen kinyögte.
–Apád meghalt. Szívrohamot kapott.
Megszűnt a világ. Nem jöttek szavak a számra, sírni sem tudtam. Összeomlottam.
Nagy törés volt az életemben ez, de szerintem mindenkinek az, aki elveszti bármelyik szülőjét.
Igazság szerint apukám halála talán engem viselt meg a legjobban, mert én nem tudtam kiadni magamból a fájdalmamat, míg a testvérem és az anyukám a sok sírással gyászoltak. Meg is látszott rajtam, mert éveken keresztül depressziós voltam. Sőt, még a gimnáziumot is úgy kezdtem, hogy nem akartam senkivel barátkozni, egyedül akartam lenni és egy mosoly sem volt soha az arcomon. Anyukám próbált mindig felvidítani, de nem sok sikerrel, ezért elhatározta, hogy elvisz pszichológushoz. Pszichológusról pszichológusra jártam több-kevesebb sikerrel. Nagyon lefogytam ebben az időszakban, folyton fájt a hasam. Az évek múltán kezdtem megszokni édesapám hiányát, már nem jártunk le Kaposvárra, nem látogattuk a feleségét és a féltestvéremet sem. Nagyon rég nem láttam őket, ami azt illeti apukám temetése óta egyáltalán nem. Anyukám sem beszélt velük, teljesen megszűnt a kapcsolat. Őszintén azt sem tudom már, hogy a féltestvérem, hogy néz ki és milyen ő igazából, de valahogy nem is vágyom arra, hogy találkozzak vele, mert csak feljönnének az emlékek.
Habár a nevelőapukánk tényleg mindig ott volt velünk egészen kicsi korunk óta. Ő nevelt fel, ő tanított meg biciklizni, ő vitt iskolába, majd jött értünk és megtett értünk mindent, de tényleg mindent és tudom, hogy nélküle meg anyukám nélkül nem is lennénk azok, akik most vagyunk.
Mindezért nagyon hálás is vagyok és rettentően tisztelem, de ő sose lesz igazán az apukám, sosem fogok tudni teljesen úgy tekinteni rá mintha ő lenne az igazi édesapám.
Érdekes, mert eleinte én nem tudtam túllépni Apukám elvesztésén, míg a bátyám sokkal könnyebben. Viszont így hosszútávon felnőttként rajta látszik meg jobban ennek a hatása. Ő lett beforduló, nem túl őszinte ember és néha képes érthetetlen dolgokat csinálni, de tudom, hogy valójában mind a ketten nagyon sebezhetőek vagyunk és nagyon tudunk ragaszkodni és szeretni szerintem pontosan ezért.
Azt hiszem egy szülő halálát soha, de soha nem lehet teljesen feldolgozni maximum csak a fájdalom enyhül vagy szimplán csak megszokjuk, hogy nincs. Nincsen többé soha.
Zsolt (28)