Újabb társadalmilag megosztó témával foglalkozunk ezúttal is, hiszen a házasság, a házasodás kérdése valahol mindig ott lappang a levegőben mindenki számára, ha tetszik, ha nem. Olyan ez, mint a gyermekvállalás.
Ha betöltötted azt a kort, mikor már „kellene” valamit letenned az asztalra, akkor szüntelen jönnek a kíváncsibbnál kíváncsibb kérdések a házassággal kapcsolatban, amelyek mögött kimondva vagy kimondatlanul is ott húzódnak meg az ítélkezések és címkézések szövevényes apró hálói. A We Are the stories legújabb írásában a házasság kérdéskörért járjuk körül Milán történetének az elmesélésében.
Nem vagyok házasság ellenes, ezt mindenképpen le szeretném szögezni már az elején. Szüleim is sokáig éltek házasságban, míg édesapám meg nem halt, és az öcsém is házasságban él már hosszú évek óta a feleségével. Hogy én, akkor miért lógok ki a sorból így a 47 évemmel? Jó kérdés. Sokáig gondolkodtam ezen és biztosan van valami olyan oka, ami még egyelőre a felszín alatt lappang, de én sosem láttam magamat házas emberként, férjként, vagy apaként.
Boldog ember vagyok. Szeretem az életem. Én sosem kívánok másnak rosszat, örülök, ha más boldog, ha mindenki jól érzi magát a bőrében. Meg vagyok elégedve az életemmel. Művész ember vagyok, író, aki minden egyes pillanatban megélheti azt a szeretetet, amit a hivatása iránt érez.
Számomra a munkám nem teher, hanem könnyedség. A korán kelés nem fárasztó, hanem lehetőségekkel teli. A sok munka nem okoz kiégést, hanem feltölt és kikapcsol. Minden egyes nap hálás vagyok, hogy ilyen életem lehet.
Hogy nem kell azon mérgelődnöm, hogy utalom magam és a munkám, pedig nekem is vannak gondjaim, problémáim, amiket más helyettem nem tud megoldani, de én mindig mindenben a megoldást keresem és a kiutat.
Ezeket azért tartottam fontosnak leírni, hogy ne higgyétek rólam azt, hogy valamilyen elfuserált lelki állapotú manus lehetek, kinek az élete tele van keserűséggel. Sajnos kollektív szinten így képzelik el azokat az embereket, akik nem akarnak házasságot kötni, vagy gyermeket vállalni. Merthogy gyermekem sincs, és azt sem akarok. Tudom, hogy milyen boldogság egy gyermek születése, mennyi örömöt és szeretetet tud adni, de valahogy ez is hiányzott mindig az életemből, amikor elképzeltem a jövőmet.
Van párom, együtt élünk már hosszú évek óta és jól vagyunk. Olyan erős és stabil szövetség a miénk, hogy eddig semmi sem tudta kikezdeni, pedig tudnék mesélni érdekes dolgokat.
Most biztos megfordul a fejetekben, hogy és ő? Ő sem akar házasodni, gyereket szülni?
Nem akar. Ha így lenne, már elengedtük volna egymás kezét, mert azok a kapcsolatok, ahol nem közös a cél, nem egy a vélemény fontos kérdésekben az egy idő után zátonyra fog futni. A mi hajónk pedig már tíz éve szeli a tenger habjait, és még egyszer sem merült fel a süllyedés veszélye.
Sokat gondolkodom azon, hogy miért van az a társadalmi elvárás, hogy mindenkinek kutya kötelessége megházasodni? Azon is szoktam néha gondolkodni, hogy mi történik, ha nem ide születek, hanem Amerikába? Ott sokkal elfogadóbbak az emberek. Itthon meg sokszor kirekesztenek, megbélyegeznek, megcímkéznek, csak mert nem úgy élek, nem azokkal az elvárásokkal, mint ahogyan ők. De tulajdonképp nem foglalkozom ezekkel többet, mint ami a pont elég szint nálam. Látom, hallom, érzékelem a környezetemben, de nem hagyok neki teret, hogy a mások nyavalyái elhatalmasodjanak rajtam. Mikor megtudtam, hogy van lehetőség, hogy itt elmeséljem a saját gondolataimat a házasságról, biztos voltam benne meg fogom tenni. Ha csak egy embernek a gondolatát megindítom a történetemmel, hogy nem mindenki selejt, aki nem akar házasodni, nekem már megérte. Mert ő reményeim szerint el fog ezeken gondolkodni. Elmeséli majd másnak, aki szintén el fog ezen gondolkodni, és így tovább. Most is optimista vagyok, és hiszek abban, hogy ez a történet másokon is tud segíteni.
Milán (47)