November utolsó előtti szombatján történt. Találkozóm volt az egyik budapesti bevásárlóközpontban. Bár a pandémia átformálta a mindennapjainkat, a karácsony az akkor is karácsony. Már minden ünnepi díszben és mindenhol ünnepi díszek ráadásul már a fagy is megérkezett.
Az egyik gyalogátkelőhelynél is kézzel készített díszek lógtak egy idős asszony kezében. Ahogy elmentem mellette megütötte a fülemet és a szívemet egy mondat: „ Kérem vegyenek, kérem segítsenek!”. A főváros engem is átalakított, bár belül megremegtem, vitt tovább a lábam. Nem segíthetek mindenkin, egyszerűen képtelenség… Úgyhogy mentem tovább a dolgomra ,vásárolni akartam még, volt rá időm is.
Egy dekorációs üzletben, mit ad Isten, a karácsonyi díszek sokasága előtt kötöttem ki. Ajándékba vettem is egyet, de hiába húztam az időt a nézelődéssel, a találkozómig még hosszú percek voltak hátra. Úgy döntöttem, hogy a pláza előtt várok tovább. Ahogy kiléptem megint megláttam az asszonyt, a kezében pedig egy hóembert formáló díszt. Innen már nem volt visszaút, eldöntöttem, hogy veszek tőle valamit, ami majd a saját karácsonyfámra kerül. Ezer forint volt a pénztárcámban, azt magamhoz vettem és odaléptem hozzá…
Egy kedves, őszinte tekintet fogadott. Láttam rajta, hogy hiába gyötri az élet a tartása ellenáll. Közben felfedeztem egy gyönyörű, piros, gyöngyökkel kirakott, karácsonyfa formájú díszt a kezében. Megkérdeztem mennyibe kerül, mondta, hogy háromezer forint. Mivel annyi nem volt nálam kérdeztem, hogy melyik a legolcsóbb dísze. Egy nem kevesebb műgonddal elkészített és becsomagolt csizmára mutatott. Ez kétezer, mondta. Itt már vállalnom kellett, hogy nincs nálam ennyi pénz, már elköszöntem és indultam volna tovább mikor utánam szólt, hogy ide adja ezer forintért is, csak vigyem el, mert két napja nem evett.
Ez volt az a pont amikor összeomlottam, a kezébe nyomtam a pénzt és azt mondtam vegye el és egyen valamit. És ez volt az a pont amikor ő is összeomlott. Remegő hangon köszönte meg és hozzátette, hogy áldjon meg az Isten. Ezt már alig hallottam mert eleredtek a könnyeim és nem akartam, hogy lássa. Valószínűleg egész életében tisztességesen dolgozott, sosem volt rászorulva másokra, nem akartam hogy a szánalom jelének érezze a könnyeimet. Félig mégis visszafordultam és elcsukló hangon csak annyit tudtam mondani neki, hogy magát is áldja meg az Isten.
Dóri (30) Budapest