Júliusban házasodtam össze a férjemmel, rögtön utána úgy is éreztük, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. Mivel már elmúltam harminc egy alapos kivizsgálással akartam belekezdeni a családalapításba.
A vérvétel és a nőgyógyászati vizsgálat után jött a hidegzuhany. Inzulinrezisztencia és PCOS.
Bevallom Nektek, hogy mindig voltak gondjaim a súlyommal. Tinédzser korom óta folyamatosan küzdöttem azzal, hogy finoman szólva formásabb vagyok, mint az átlag. Az azonban, hogy ebből a későbbiekben akár egészségi problémám is lehet akkor még eszembe sem jutott. Az étvágyam mindig is jó volt, de azt hiszem nem itt van a kutya elásva. Ha bármilyen stressz ért, akkor igazi kényszerevő lettem. Én vagyok, pontosabban voltam, az az ember, aki az éjszaka közepén képes volt felkelni, hogy egy kis csokis mazsolához jusson, vagy harapjon még néhányat abből a finom, friss zsömléből.
A kilók pedig megállíthatatlanul gyarapodtak. Őszintén szólva én elfogadtam magam olyannak, amilyen voltam. Így nem is kerestem a lehetőségét annak, hogy iskola, munka után mozogjak vagy diétába kezdjek. Éltem az életem, nem foglalkoztam azzal a plusz 15-20 kilóval amit a testem cipelt. Azt, hogy alapvetően rendben voltam magammal szerintem jól mutatja, hogy a szerelem is megérkezett, amiből egy hosszú, kiegyensúlyozott kapcsolat majd házasság lett.
És akkor most érkeztünk el újra a gyerek témához, és a gondokhoz, amelyekről a család utáni vágy rántottale a leplet. Az első érzésem a diagnózis után a pánik volt. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam, hogy élhetek-e normális életett és dühösnek is éreztem magam, hogy miért velem történik mindez. Persze az orvosoktól megkaptam a válaszokat, elmondták, hogy a túlsúly sajnos az elmúlt években, évtizedekben lassan felőrölte a testemet. Ez van. Egy darabig bírja a testünk, de eljön az a pont amikor elég neki és akkor jönnek a betegségek. Megkaptam az útmutatásokat is, testmozgás és persze szigorú diéta. Gondolhatjátok, hogy nekem, aki bármikor bármit képes volt behabzsolni milyen érzés volt az amikor számolgatnom kellett, hogy mit és mennyit eszem. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében a másikban viszont egy lehetséges meddőség és cukorbaj.
Nem mondom, hogy mindig mindent betartok, vannak azért olyan napok amikor csalok egy kicsit. De már 8 kilótól megszabadultam és tudjátok mit, sokkal jobban érzem magam. A diéta sokszor nehéz, de a cukrom ingadozásához köthető rosszullétek és hangulatváltozások elmúltak. Heti kétszer-háromszor már edzek is. A túlsúly miatt először tempós sétával kezdtem, ma már képes vagyok 3-4 kilométert is kocogni. Sokan el sem hiszitek, ez mekkora siker! Az útnak még nem tartok a végén de már elindultam rajta és remélem útközben egy újabb, egészséges taggal is bővül a családunk. Drukkoljatok! Én drukkolok Nektek, ha hasonló helyzetben vagytok!
Dia (29) Budapestről