Azt hiszem, ezzel a témával sokakat meg fogok szólítani, hiszen a túlterheltséggel elég sokan találkoztunk már, vagy éppenséggel pont benne vagyunk.
Hogy miért is vállaljuk túl magunkat? Miért pakoljuk tele a naptárunkat? Miért jut kevesebb idő az igazán fontos dolgokra, azt egészen komplexen kell nézni, mert ez tényleg egyén függő. Viszont egy dolog közösnek tűnhet. Mindenkinél van egyfajta vágy arra, hogy nyomot hagyjon valamilyen módon a világban. Senki sem szeretne úgy meghalni, hogy nem tett le valami maradandót az asztalra, és ehhez az szükséges, azt hisszük, hogy sok mindent kell csinálunk egyszerre, amihez sokszor nem elég 24 óra.
A gondolatmenetet nálam az indította el, hogy szerettem volna beszélni az egyik kedves ismerősömmel és ő csak egyetlen egy időpontot tudott nekem adni: egy reggeli 15 perceset. Persze, telefonon. Magamba szálltam hát, és elkezdtem vizsgálni, én hogyan vagyok az időmmel? Hogyan osztom be a napomat? Mit mondok, ha velem akar valaki beszélni egy fontos dologról? Miután túl voltam a megfelelő önvizsgálaton, ezt folytattam a környezetemmel is, és kíváncsian szemléltem a körülöttem lévőket. Hallgattam különböző beszélgetéseket, figyeltem a párbeszédeket. Az eredmények számomra egyszersmind megdöbbentőek és rémisztőek voltak.
„Nincs időm erre, talán 3-4 hét múlva…”
“Jó lenne, ha össze tudnánk hozni, de sajnos tele van a naptáram december végéig.”
“Már alig várom a következő nyarat, addig viszont hajtanom kell.”
“Ezt most még végig kell csinálnom, és utána szakmailag nagyon magasan leszek!”
Ez csak pár példa arra, amiket hallottam, de mindenhol ott volt valami bizonyítási vágy, de közben pedig szívesebben lettek volna máshol.
Versengő világban élünk, ahol, ha lemaradsz, akkor kimaradsz. – Gondoljuk sokan. Azt hiszed, kevesebb vagy, ha több időt fordítasz önmagadra, a családodra, mint a karrieredre. Azt gondolod, hogy mások többek, jobbak nálad és ha nem csinálsz sok mindent egyszerre, nem leszel „Elég jó”! Na de kinek nem leszel elég jó? Magadnak vagy másoknak?
Olyan nagymértékű információáradatban élünk, hogy a valódi értékes percekre sokkal kevesebb időnk jut. Szakmázunk, mutogatjuk a képzettségeinket a közösségi felületeken, felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy mekkora tudásunk van bizonyos dolgokról, díjjakról, üzleti sikerekről posztolunk, közben pedig elfelejtjük, mi mind elsősorban emberek vagyunk és az Én-idő, az értékes beszélgetések, a meghitt pillanatok, az igaz emberi kapcsolatok az igazán fontosak az életben. Panaszkodunk milyen lett ez a világ, közben pedig a sötét, zord valóság, hogy ezt mi tettük ilyenné.
Hazánkban létezik egy olyan sztereotípia, ha nem foglalod le magad kellőképpen feladatokkal, és több a magadra szánt szabadidőd, mint az átlagembernek, azt könnyen lehet, hogy ítélkező gondolatok és irigy szavak fogják követni. És ezt nem akarjuk. Nem merjük azt mondani, hogy „Nekem kedden egész nap üres a naptárom és nem fogok csinálni semmit. Vagy „Én most elutazom 4 hétre Balira, majd jövök”. „Én már pénteken nem dolgozom, és nem vagyok hajlandó e-maileket olvasni”. De ha valaki esetleg nem korán kelő, hanem picit később ébred 7.30-tól, az ugye léhűtő, de legalább a naplopó valamilyen formáját ölti. Mutatni kell, hogy jók vagyunk, mutatni kell, hogy sikeresek vagyunk, tele tervekkel, megbízásokkal, célokkal, mert akkor azt gondoljuk, hogy a társadalom befogad minket és elhisszük, hogy mi is érünk valamit! A színvonal is számít, mert megálmodtunk magunknak valamit, és azt úgy érjük el, ha sokat dolgozunk. A pénz nem fog odapottyanni az ölünkbe. Vagyis a legtöbbünknek nem.
Az Én-idő, az nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit, hogy csak vagyok és céltalanul tengek az életben. Jelentheti ezt is annak, aki ezt akarja. De az Én-idő az, amikor azt csinálom, amihez igazán kedvem van, azzal, akivel és amivel akarom. Ami feltölt és tovább repít a céljaim felé és nem a mások elvárásainak teszek eleget. Magammal vagyok és magamra figyelek. Megélem a pillanatot. Megélem a jelent.
Mint mindenben, itt is az aranyközéputat kellene megtalálni. Munka és magénélet megfelelő arányban, mint már Nagy Feró is megénekelte: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás… Ez azonban nagyon komplex és borzasztóan egyén függő. Mindannyiunknak mások a céljai. Sokunknak van egy saját láthatatlan puttonya, amit a hátán cipel és ami jól meg van rakodva, olyanokkal, mint: elvárások, önbizalomhiány, perfekcionizmus, maximalizmus, projekciók, megfelelési kényszer és hasonló „cukiságok”.
Ezeknek egy részét azonban nem mi választottuk és nem is biztos, hogy a tudatánál vagyunk, és talán azért is töltjük tele a naptárunkat, mert addig sem kell ezekkel foglalkozunk.
A túlterheltségen csakis mi tudunk változtatni, azonban lehetnek olyan célok, ami miatt egy-egy időszakot be kell áldoznunk, hogy elérjük azt. A kérdés csupán csak annyi, hogy mit áldozunk be érte? Az egészségünket? A családunkat? Párkapcsolatunkat? Vagy értékes, emberi kapcsolatokat?
Gondolj bele, ha most a halálos ágyadnál feküdnél és végiggondolnád az életedet, mi lenne az, amit megbánnál?
A magadra szánt értékes időt, vagy azt az időt, amit nem magadra szántál? Azért élsz, hogy dolgozzál, vagy azért, hogy élvezd az életet és megéld az igazán fontos pillanatokat?
Vincze Nikolett